Selyemszalagok

            Az öreg cseresznyefa ágairól selyemszalagok lógnak – régiek és újak, fakók és rikítók, foszlottak és épek, a szivárvány minden színében. Ha leülsz a fa elé és elég sokáig nézed, a szélben lengedező szalagok elmesélnek egy történetet…

#

            Kicsi Nővér dédapja mandarin volt. Büszke, bölcs és hatalmas férfi, a császár jobb keze. Jó ember volt, de túlságosan is szeretett élni. Játszott, de a madzsong kövek nem kedveztek neki. Ágyasokat tartott, de azok csak meglopták. Mulatott és ivott és ópiumot szívott és a családi vagyon lassan elveszett, neki pedig el kellett hagynia a Tiltott Várost.

            Aztán egy nap túl sok ópiumot szívott és elaludt.

            Kicsi Nővér apja is büszke ember, bár mocskos a körme és szakadt ruhákban jár. Kicsi Nővér gyakran hallja őt emelt hangon beszélni az árusokkal, tiszteletet követelve, magából kikelve bizonygatva, hogy ő bizony egy mandarintól származik, de ez senkit sem érdekel. Mert Kicsi Nővér apja nem mandarin, csak egy szegény paraszt, akinek a sógora mészáros, és akinek annyi földje sincs, hogy a családját jóllakassa.

#

            Kicsi Nővér szülei naphosszat dolgoznak a rizsföldön, a hátuk meggörnyed, a bőrük megrezesedik a naptól. Mikor a faluban jár, Kicsi Nővér látja a gazdag asszonyokat finom selyemernyőikkel a kezükben, a testük színes brokátokba burkolva. A bőrük olyan fehér, mint a porcelán. Ők nem dolgoznak kinn a napon, csak ügyetlenül billegnek aprócska lábukon a palankintól az ajtóig.

            Kicsi Nővér anyjának nem kötötték el a lábát, és Kicsi Nővér apja sokat is ugratja emiatt. Mikor iszik hangosan nevet és néha ujjal mutogat és azt mondogatja, hogy még milyen jó, hogy a feleségének ilyen ormótlan a lába, még akkor is, ha az ágyban nem tud neki örömöt szerezni vele, mert így legalább dolgozni tud. Kicsi Nővér anyja ilyenkor mindig lehajtja a fejét és elfordul a férjétől, mintha szégyellné magát. Kicsi Nővér sosem értette ezt, mert ugyan ki szeretne inkább aranylótuszokon billegni, mint szaladni?

#

            Otthon nehéz az élet. Nincs mindig elég étel és sok a száj is, amit etetni kell, ezért Kicsi Nővér néha éhesen fekszik le.

            De megérti, mert ő a legkevésbé fontos a családban.

            Öten vannak testvérek: a három bátyja, az öccse és Kicsi Nővér maga.

            A fiúk fontosak: ők viszik tovább a család nevét és ők gondoskodnak a szülőkről, mikor azok már túl öregek ahhoz, hogy eltartsák magukat. És Kicsi Nővér fivérei jó fiúk, tudják a dolguk.

            Mindegyiknek szép neve van: Győzedelmes Erő, Imádott, Ősök Bölcsessége és Kicsi Remény.

            A lányok nem fontosak; senki sem akar lánygyermeket. A lány csak arra jó, hogy férjhez adják, de egy bukott mandarin dédunokáját, akinek az apja egy egyszerű földműves, és aki anyjának még a lábát sem kötötték el, nem lehet jól férjhez adni. Így hát Kicsi Nővér nem ér sokat.

            Ezért is hívják így – Kicsi Nővér. Mikor megszületett és a bába bejelentette, hogy lány, az apja még annyira sem törődött vele, hogy rendes nevet adjon neki. Azóta sem kapott.

            Ezért hívják csak Kicsi Nővérnek.

#

            Kicsi Nővér apja gyakran jár a helyi ivóba. Minél kevesebb az étel a kamrában, annál gyakrabban.

            Mikor nagyon sokáig elvan, a felesége gyakran Kicsi Nővért küldi utána. A kislány gyűlöli azt a helyet. Mindig félhomály van, mert a tulaj nem veszi a fáradtságot, hogy zsírpapírt rakjon az ablakokra. A levegőben alkohol és mosdatlan testek bűze terjeng. A vendégek mind férfiak – hangos, durva férfiak. Kicsi Nővér fél tőlük.

            Az apja mindig a pultnál ül és a mandarin nagyapjáról beszél. Bizonygatja, hogy az élet igazságtalan, mert palotában kellene élnie, szolgákkal körülvéve. Selymet kellene hordania, nem posztót. Olyan feleség járna neki, aki festi a szemét és el van kötve a lába, nem pedig az a bárdolatlan jószág, aki otthon várja.

            Néha másokkal is beszélget, és olyankor mindig még egy kicsit elégetlenebb lesz az életével. Olyankor mindig kiabál és csapkod, amikor hazajön, Kicsi Nővér pedig ilyenkor mindig megrémül és elbújik a létra mögé.

            Egy nap aztán nem bosszúsan jön haza, hanem tele tervekkel. Kijelenti, hogy megtalálta a megoldást minden gondjukra. El kell innen menniük, eladni a földet, ahol úgysem terem elég, eladni a házat, hátat kell fordítaniuk Kínának.

            Várja őket az Aranyhegy.

#

            Kicsi Nővér családja mindent pénzzé tesz – a földet, a házat, az állatokat, pár értékes apróságot, ami még megmaradt a mandarin előd vagyonából. Kicsi Nővér anyja csak egyetlen dolgot menekít meg és rejt el a ruhái között: egy pici, kék selyem cipőcskét, finoman hímzett főnixekkel és kacsákkal az oldalán.

            Kicsi Nővér arra számít, hogy majd hosszasan gyalogolnak az ország belseje, a hegyek felé, ám hamar rá kell jönnie, hogy az apja a másik irányba vezeti családját. Három napig menetelnek – szerény csomagjaik a hátunkon, a kezükben, Kicsi Remény az anyja hátára kötve – mígnem elérnek a tengerig.

            A kikötőben hatalmas a tömeg. A legtöbben ugyanolyan toprongyosak, mint ők, és mindenki az Aranyhegy felé tart. Hatalmas a káosz. Ősök Bölcsessége egyszer elkeveredik és csak órák múlva kerül elő.

            Öt éjszakát töltenek a kikötőben, mielőtt felférnek egy hajóra.

#

            A hajóút egy rémálom.

            Vagy harminc másik családdal zsúfolják össze őket a sötét, ablaktalan fedélközben. Alig van elég hely ahhoz, hogy letegyék a csomagjaik és melléjük feküdjenek. Kicsi Nővér az anyjához bújva alszik.

            Sokan lopnak, mert kevés az étel és itt mindenki szegény, csak néhányan szegényebbek, mint a többiek. Az embernek nagyon oda kell figyelnie a holmijára.

            Kicsi Nővér apja is próbál lopni.

            A fedélközben állott a levegő, és pár órával a kihajózás után vizelet és ürülék bűzétől nehéz. Hamarosan betegségek ütik fel a fejük. Az utasok közt nincs orvos. Úgy félúton egy öregasszony meghal, de senki sem viszi ki a hulláját.

            Kicsi Remény is megbetegszik, és anyja hiába próbálja ápolni, nincsenek náluk gyógyfüvek és még az ősökhöz sem tudnak megfelelően imádkozni. Kicsi Remény nem éli túl az utat.

            Kicsi Nővér nem tudja, meddig utaznak – a nappalok és az éjjelek egybeolvadnak –, de aztán egyszer csak a hajó nagyot rándul és kinyílik a fedélköz ajtaja.

#

            Az Aranyhegy nem olyan, amilyenre Kicsi Nővér számított. Nem is arany, és nem is hegy. Viszont sok a homok és nagy a hőség. Kicsi Nővér megcsalatva érzi magát.

            Elmennek egy kisvárosba, amitől nem messze, több napi keresgélés után, a családja munkát kap – nem csak a szüleinek, a bátyáinak is dolgoznia kell. Kicsi Nővér is segít, ahol tud, de még túl kicsi ahhoz, hogy bárkinek is igazából a hasznára váljon, de attól ő még lelkesen hordja a vizet a munkásoknak.

            Itt nem földet kell művelni – amennyire száraz a táj, úgysem nőne itt meg a rizs. A családja, és még annyi ember, mind olyanok, mint ők maguk, olyanok, akik Kínából jöttek át, sorban fahasábokat fektetnek a földre, amiket aztán hosszú vasrudakkal kereszteznek. Kicsi Nővér először nem érti, mire is jó ez, de aztán egy idős asszony elmagyarázza neki: ha készen lesznek, a vasrudakon egy olyan jármű fog futni, amit nem húz sem ember, sem állat. Egy nagy fémmonstrum, ami egyszerre több tucat embert képes szállítani, gyorsabban, mint a szél, és ami sosem fárad el. Kicsi Nővérnek tátva marad a szája.

            Onnantól kezdve még szorgosabban hordja a vizet.

#

            Az Aranyhegy lakói nagyon furcsák. Bár a családja a városon kívül, sátorokban lakik, Kicsi Nővér azért éppen elég helyit lát.

            A legtöbbjük bőre hófehér, de vannak olyanok is, akiké sötét, mint a szójaszósz. A fehérek között van fekete- és barnahajú, de akad olyan is, akinek napsárga, vagy rézszínű tincsek lógnak a fejéről. A sötétbőrűek haja mindig fekete és rettenetesen kunkorodik. Mindegyikkőjüknek kerek a szeme, aminek színe a kéktől a feketéig bármi lehet. Furcsa ruhákban járnak és furcsa nyelven beszélnek. Valahányszor csak elég közel tud menni hozzájuk, Kicsi Nővér lelkesen hallgatja őket, és próbál annyit megtanulni a nyelvükből, amennyit csak tud. Utánozza a szavaikat, amik furcsán perdülnek a nyelvén.

#

            A mérnöknek, aki az építkezést vezeti, van egy kicsi lánya, aki talán egy, vagy két évvel idősebb Kicsi Nővérnél.

            Az ő haja is napsárga és csigásan göndör, a szeme pedig kék, olyan színű, mint a pici selyemcipő, amit Kicsi Nővér anyja a ruhák közé rejtett, mikor eljöttek Kínából. A kislány finom anyagból készült, hosszúszoknyás, virágmintás ruhát visel és fekete cipellőt, amit folyton belep a por. A hajában színes, masnira kötött selyemszalagok ülnek. Folyton mosolyog.

            Bár a kislány kinézete rettenetesen szokatlan számára, Kicsi Nővér meg van róla győződve, hogy még sosem látott ilyen bájos teremtést, még otthon Kínában a porcelánbőrű, kicicomázott gazdag asszonyok között sem.

#

            A napsárga hajú lány gyakran a munkások körül ólálkodik. A kezében porcelánbaba vagy labda vagy színes karika, mindig oda dugja pisze kis orrát, ahol történik valami. Minden érdekli – a vasrudak, a szerszámok, a munkások furcsa ruhája, finom vágású arca és különleges formájú szeme. Sokat kérdezősködik, de szinte senki sem érti meg, mit is mond. Mások, akik beszélik az Aranyhegy nyelvét, a saját nyelvükre tanítják, és a kislány hamar elsajátít pár szót, még egy dalocskát is.

            Az apjának, a mérnöknek nem tetszik ez. Ha meglátja, hogy a lány csinos kis ruhájában a munkások körül lődörög, rögtön karon fogja és elvezeti. De alighogy félrenéz, a kislány már cselezi is ki az anyját és a dajkát és rohan vissza a sínekhez.

            Miközben a mérnök lánya a bevándorlókat kémleli, addig őt, mindig csak a távolból, Kicsi Nővér figyeli.

#

            Egy nap aztán szembekerülnek egymással.

            A napsárga hajú kislányon aznap rózsaszín ruha van, a hajában masnira kötött rózsaszín szalag. Kicsi Nővér ruhái szakadtak és piszkosak és napok óta nem fürdött. Szégyelli magát és el akar szaladni, de a másik lány utána szól.

            – Várj! – A szót nem érti, de elégszer utasították már a legkülönbözőbb dolgokra ahhoz, hogy felismerje a hangsúlyt. Megáll és visszafordul. A rózsaszín ruhás kislány közelebb lép hozzá és merészen megérinti az arcát. Kicsi Nővér megrezzen, de nem hátrál meg. Furcsa számára ez a közvetlenség, de lehet, hogy az Aranyhelyen ez a szokás.

            Nagy levegőt vesz és ő is kinyújtja karját, majd ujja hegyével óvatosan végigsimít a másik lány hajában kötött szalagon. A lány kuncogni kezd.

            – Szép – mondja Kicsi Nővér az anyanyelvén, majd egy pillanattal később angolul is. Az idegen szó furcsán gördül le a nyelvéről.

            A napsárga hajú lány mosolya kiszélesedik.

            – Köszönöm – mondja az, és finoman behajtja a térdét. Kicsi Nővér leutánozza a mozdulatot. Mindketten nevetnek.

            Ekkor a napsárga hajú lány Kicsi Nővér felé nyújtja a kezét. A kislány nem érti a gesztust.

            – Kathy – mondja a lány, majd mikor Kicsi Nővér nem mozdul, bal kezével megragadja annak jobbját és belehelyezi sajátjába, hogy Kicsi Nővér ujjai a tenyerében nyugodjanak, míg hüvelykujjuk összefonódik. Kicsi Nővér így már felismeri a mozdulatot. Ő is bemutatkozik, bár a napsárga hajú lány – Kathy – képtelen megismételni a nevét.

            Mindketten kuncognak.

#

            A két lánynak nem kell beszélnie a másik nyelvét ahhoz, hogy megértsék egymást.

            A következő napokban, hetekben sok időt töltenek együtt. Valahányszor csak mindketten meg tudnak szökni kicsit gondozóik és a munka elől, elbújnak és játszanak. Kathynek van egy bőrből varrt labdája, egy nagy karikája, amit gurítani lehet, na meg egy porcelánfejű babája göndör, sárga hajjal és kék szemmel, ami Kicsi Nővér szerint pont úgy néz ki, mint a gazdája, csak éppen a szalag hiányzik a hajából. Ha olyan kedve van, Kathy még az ábécéskönyvét is előhozza, és abból tanítja angol szavakra Kicsi Nővért: alma, baba, cica… Cserébe Kicsi Nővér madzagot és papírt csen az egyik sátorból és nádat hoz a folyó mellől és megtanítja Kathyt, hogyan kell papírsárkányt csinálni. Mikor készen vannak, Kathy kihozza a festékeit és ecseteit és virágokat festenek a sárkányokra. Még a nevüket is ráírják, kínaiul és latin betűkkel is.

            Kicsi Nővérnek még sosem volt ilyen jó barátja.

#

            Kicsi Nővér szülei gyakran összeszólalkoznak esténként. Olyankor a kislány a sátor fala felé fordul és próbál nem rájuk figyelni.

            Az életük az Aranyhegyen nem jobb, mint otthon volt. Itt is sok a munka, kevés a pénz. Az étel se nem több, se nem jobb. Az idő túl száraz ahhoz, hogy rizst lehessen termeszteni, az otthonról hozott fűszerek is elfogytak már, így minden íztelen, unalmas.

            Kicsi Nővér tudja, hogy a szülei azon veszekszenek, hogyan is tudnának továbblépni: hogyan tudnának kevesebbet dolgozni, többet rakni az asztalra, tetőt emelni a család feje fölé.

            Mikor veszekszenek és hangjuktól remeg a sátor fala, Kicsi Nővér mindig megpróbál valami szépre gondolni. Felidézi a selyemszalagokat Kathy hajában, ahogy azok a szélben lebegnek és ragyognak, ahogy rájuk süt a napfény.

            Mosolyog, és elképzeli, hogyan festenének az ő hajában.

#

            Egy nap aztán Kicsi Nővér szülei nem veszekszenek többet. A kislány reméli, ez azt jelenti, hogy nemsokára minden jobbra fordul.

#

            Pár héttel később elérnek az ábécéskönyvben az sz betűhöz.

            Sz, mint szalag.

            Szalag Kathy hajában, Kicsi Nővér álmaiban.

            Furcsa, hogy egy gyermek hogyan képes vágyódni egy ilyen egyszerű, szinte értéktelen dolog után.

            De ő akkor is ezt akarja.

            Kicsi Nővér óvatosan végigsimít ujjával az oldalon, követi a nyomtatott szalag görbületét, csomóját. Ajkával némán formálja a betűket.

            – Szalag – mondja, a szó, a nyelv még mindig idegen, a hangsúly, a kiejtés még mindig nem tökéletes. Kathy kuncog. Kicsi Nővér ismét megpróbálja. – Szalag. – Tekintetét felemeli a könyvről és Kathy szalagjára szegezi. Ma a haját két copfba fonták, a fonatok végét halványzöld szalag díszíti. Olyan a színe, mint a jádénak. Kicsi Nővér felemeli remegő kezét és megérinti a finom selymet. – Akar – szól.

            Kathy somolyog. Kicsi Nővér ismeri ezt az arckifejezést. Az napsárga hajú kislány hajlandó nekiadni a szalagját – de az Aranyhegyen mindennek ára van.

#

            Kicsi Nővérnek csak egyetlen dolog jut eszébe, ami méltó ára lehetne a szalagnak: a pici, kék cipőcske, ami az anyja a ruhák közé rejtetett, mikor elindultak otthonról.

            Tudja ugyan, hogy nem lenne szabad ezt tennie, de Kathy szalagjai olyan szépek és ő annyira szeretne egyet – szinte már látja maga előtt, hogyan mutatna a saját hajában, a copf végén, vagy két kicsi konty köré tekerve, vagy a nyakába kötve – és amúgy is, senkinek sem lesz már arra a cipőre szüksége: édesanyja lába ormótlan, az övét pedig már úgysem kötik el.

            Az Aranyhegyen senki lábát se kötik el.

#

            Mikor a szülei és a testvérei kinn dolgoznak a perzselő nap alatt, Kicsi Nővér belopakodik a sátrukba. A szíve a torkában dobog, ahogy letérdel megviselt vászonzsák elé, ami a szülei ruháit rejti. Remegő kézzel nyitja ki a zsák száját, és óvatosan, egyesével kiemeli a kopott, durva anyagokat. A ruhákat egyenként hatogatja szét, a szíve minden egyes alkalommal nagyot dobban, mikor egy-egy gondosan összehajtogatott csomagocska belseje feltárul.

            Már majdnem a zsák alája ér, mire megtalálja a cipőt.

            Anyja az ünneplő köntösébe dugta, amit nem viselt, amióta csak megérkeztek ide, és ami csak egy egészen picivel szebb, mint a többi ruhája. A cipő kilapult, kicsit gyűrött, a sarka is kopott kissé – nem új darab az sem, hordták már.

            De attól még gyönyörű, és ráadásul valami olyan dolog, amit Kathy máshonnan sosem szerezhetne meg.

            A cipőt az inge alá rejti, a ruhákat pedig hatalmas gonddal visszapakolja a zsákba, aminek száját összehúzza, madzagjára takaros csomót köt, majd kisettenkedik a sátorból.

            Még akkor is remeg a lába, mikor kincsével a kezében Kathy háza elé ér.

#

            Kathy vidám felvisít, mikor meglátja a cipőt. Igaz, hogy az ő lábára kicsi, a babájáéra meg nagy, de attól még gyönyörű. Óvatos ujjal simít végig a hímzett madarakon – hallani akarja a történetüket, tudni akarja, hogyan és miért kerültek fel a selyemre. Kicsi Nővérre néz – talán egy nap majd el tudja neki mesélni.

            Megkötik az üzletet. Nincs szerződés, se kézfogás, csak csere: a cipő szalagokért. Kathy beszalad a házba és négy vékonyka selyemdarabbal tér vissza, két rózsaszínnel és két világoszölddel. A cipőcske megéri a négy szalagot, talán többet is, de az apukája mindig arra tanította, hogy okosan üzleteljen. És Kicsi Nővér amúgy is örül a négy szalagnak.

            A két rózsaszínt a hajába kötik – Kathy két copfba fogja Kicsi Nővér fekete haját, a szalagot pedig masnira köti a copfok vége köré. A két zöld szalagokat Kicsi Nővér csuklójára tekerik.

            Kicsi Nővér még sosem volt ennyire boldog.

#

            Mikor hazaér, Kicsi Nővér vendéget talál a sátrukban.

            A férfi kínai, de nyugati ruhákat visel – keménykalapot és öltönyt és még sétapálca is van a kezében. Kínaiul beszél, de viccesen ejti ki a szavakat. Kicsi Nővérnek néha nagyon kell figyelnie, hogy megértse, mit is mond.

            Mikor Kicsi Nővér belép, az idegen felé biccent fejével, mire az apja bólint. Az idegen leguggol elé és durván megfogja az állát, fejét előbb jobbra, majd balra fordítja. Felhúzza a kislány ajkát és megnézi a fogait. Kicsi Nővér legszívesebben elszaladna.

            Az idegen feláll és elégedetten bólint.

            – Rendben van – mondja. – Akkor ahogy megbeszéltük.

            És azzal elmegy.

#

            Egy hét is eltelik, mire Kicsi Nővér anyja észreveszi, hogy valami nincs rendben.

            Egyik nap naplementekor Kicsi Nővér arra lép be a sátorba, hogy az anyja idegesen pakolja szét a ruhákat, keres és keres – a pici cipőket keresi.

            Kicsi Nővér tudja, hogy bajban van. Megpróbál elbújni, olyan kicsinek és jelentéktelennek tűni, amennyire csak tud, de az anyja így is észreveszi, hogy bármi is a baj, ő tehet róla.

            Kiabálni kezd. Kicsi Nővér anyja sosem szokott kiabálni.

            A kislány a sátor sarkába hátrál, de nem szól egy szót sem. Egy magányos könnycsepp csorog le az arcán. Mikor az anyja arcon üti, mindent bevall.

#

            Kicsi Nővér anyja a nyugati ruhás idegen társaságában elmegy a mérnök házához. Kicsi Nővért nem viszik magukkal, így hát nem tudja, mit is tesznek ott, de az anyja a kicsi kék cipőcskével a kezében tér vissza.

            Másnap, kezében a szalagokkal, Kicsi Nővér elsétál Kathy házához – ő visszakapta a cipőt, úgy igazságos, ha Kathy is visszakapja a szalagokat.

            A napsárga hajú kislány összehúzott szemekkel néz rá, mikor kinyitja neki a hátsó kertkaput. Pici kezét derekára teszi. Dühös. Kicsi Nővér hiszi, hogy jogosan.

            Kicsi Nővér térdre ereszkedik, fejét lehajtja, és úgy nyújtja át a szalagokat. Kathy szinte kitépi őket a kezéből, majd egy szó nélkül sarkon fordul és beviharzik a házba.

            Kicsi Nővér sokáig nem mozdul.

#

            Pár nappal később Kicsi Nővér édesanyja nem megy dolgozni, hanem a sátorban marad és Kicsi Nővért is ott tartja.

            A kislány egészen addig nem érti, hogy mi történik, amíg meg nem érkezik a vendégük: egy idősebb nő az, kezében kicsi csomag.

            Az anyja alacsony széket húz a sátor közepére és oda ülteti Kicsi Nővért. A kislány fél, de még ég az arca a pofontól, ezért nem ellenkezik.

            A vendégük kipakolja csomagját: kenőcsök, olló, hosszú vászoncsíkok kerülnek elő a táskából. Kicsi Nővér idegesen mocorogni kezd, de még mindig ülve marad.

            Az anyja letérdel elé és lehúzza lábáról poros cipőit. Egy tál vizet húz maga elé és megtisztítja a kislány lábát. Kicsi Nővér nyöszörög, de nem szól semmit. Anyja feláll, helyére a látogató guggol. Kezébe veszi az ollót, és sietős mozdulatokkal levágja a kislány körmét. A darabok össze-vissza repülnek. Utána az egyik krémért nyúl és bekeni vele Kicsi Nővér talpát. A kislány már remeg.

            Az idegen nő végül a vászoncsíkokért nyúl. Kicsi Nővér érzi, ahogy anyja mögé lép és megszorítja a vállát. Nem tudja, hogy a nő vajon ezért teszi-e, hogy megnyugtassa, vagy azért, hogy el ne szaladjon. A vendég elkezdi feltekerni a vászoncsíkot a bokájára, egyre lejjebb és lejjebb halad, végig a lábfejen, le az ujjaikig, amiket a talp alá hajt.

            Megszorítja a vászoncsíkot.

            Kicsi Nővér felsikít.

#

            Hiába próbál menekülni, az összes vászoncsíkot a lábára tekerik. Sír és kiabál és nem érti, mert az Aranyhegyen senki lábát nem kötik el, akkor az övét miért kell? Az anyja lába nincs elkötve, akkor az övét miért kell?

            Fáj.

            Az anyja valami megnyugtatót motyog a fülébe. Nem érti a szavakat.

            Fáj.

            A nő befejezi munkáját és megpaskolja Kicsi Nővér térdét.

            Fáj.

            Arra utasítják, hogy álljon fel. Nem hajlandó. Az anyja a vállánál fogva megragadja és talpra rántja.

            Fáj.

            Teljes súlya a lábára nehezedik. Hallja, ahogy elroppannak a csontjai.

#

            A következő napokban makacsul hallgat. Sír és nyöszörög, de egy szót sem szól. Teszi, amit mondanak neki. Nem válaszol. Nem reagál. Nem ellenkezik. Nincs értelme.

            A nő többször is eljön, újra és újra átköti a lábát, mindig kicsit szorosabbra, mindig kicsit jobban fáj. Alig bír járni. A kötései bűzlenek, genny és vér itatja át őket.

            Az anyja mintha aggódna kicsit, de a nő, aki a műveletet végezte, csak legyint. Kicsi Nővér anyjának lábát nem kötötték el, a testvérei lábát nem kötötték el, honnan is tudhatná, mi is ilyenkor a megszokott? Nem lesz itt semmi baj, erős lány ez.

            Kicsi Nővér láza még aznap este felszökik.

#

            A láz furcsa álmokat hoz.

            Otthon van megint Kínában és egy cseresznyeligetben sétál. A fák virágoznak, és a szirmok a legkülönfélébb színekben pompáznak – pont, mint Kathy hajában a szalagok.

            A föld puha, és úgy fogja közre a lábát, mint valami párna. A csontja újra épek és csak szalad és csak szalad és szalad…

            Hirtelen minden olyan forró lesz, égeti, felhólyagosítja a bőrét és a hajából csepeg az izzadtság és kiáltani szeretne, de nem jön ki hang a torkán, már az is bedagadt, csak nyöszörögni tud, sikítani nem, segítséget kérni nem…

            Megjelenik egy sárkány. Vörös és arany és hosszú teste úgy vonaglik, mint egy kígyóé. Körbe-körbe tekergőzik Kicsi Nővér körül, megrémiszti, és közben morog és bömböl, aztán hirtelen megböki az orrával a kislányt, megszagolja a lábát, és az fáj, mint mikor eltörték a csontjait, de mégsem annyira, mint a hőség, aztán a sárkány felkapja, a hátára veszi, és már szállnak is el, el a sátor sötétjéből, ki a napfényre…

#

            Mikor legközelebb magához tér, puha ágyban fekszik; feje alatt tollpárna, testét tollpaplan fedi. Még sosem feküdt ilyen kényelmes ágyban.

            Egy férfi ül az ágya szélén – nyugati ember, nyugati ruhában, szemén szemüveg, füléből valami cső lóg ki, aminek a másik végét, ami kis fémkorongban végződik, Kicsi Nővér meztelen mellkasára helyezi.

            Hideg.

            A férfi összehúzza a szemöldökét, kihúzza a füléből a csövet és megrázza a fejét. Mond valamit, és bár Kicsi Nővér nem érti a szavait, a hangsúlyt felismeri.

            Valami nincs rendben. Talán soha nem is volt.

            Kérdezni akar, tudni akar, de nincs ereje.

            A nyugati férfi kis tálkában valami folyadékot tol az ajkához, ő pedig iszik. Nincs ereje ellenkezni.

            Pár pillanat, és már alszik is.

#

            Most felhőkről álmodik. Kék égről és vattaszerű felhőkről.

            Kék égről, vattaszerű felhőkről és Kicsi Reményről.

            Most nem is fáj.

#

            Felébred, mikor a matrac megmozdul.

            A szemét alig bírja kinyitni, szemhéját összetapasztja a könny, a csipa és a láz, de annyira éppen szét tudja feszíteni, hogy meglássa Kathy arany loboncát, ahogy a háta mögött fénylik a késő délutáni nap, furcsa derengést vonva a feje köré, pont, amint az egyik könyvben, amit Kathy mutatott neki, pont, mint azok a szárnyas emberek, akiket Kathy angyaloknak nevezett.

            Kathy arca vörös a könnyektől, marka tele szalagokkal: rózsaszín, mint a cseresznyevirág; sárga, mint Kathy haja; zöld, mint a vízből kinövő rizspalánta otthon; kék, mint a cipő, amit ellopott; vörös, mint a vére, ami átitatta a lábát szorító kötést.

            Kathy zokog.

            – Sajnálom. Tied – mondja, Kicsi Nővér vékony mellkasára ejtve a szalagokat. – Mind. Tied. Maradj! Kérlek!

            Kicsi Nővér beszélni szeretne, de nem tud. Valami szorítja a torkát: a könnyek, a meghatottság, a fájdalom vagy a láz, a betegség, nem tudja. Csak bólint.         

            Kathy szeme felragyog és a nyakába borul.

            Fáj és gyenge és a lábát elkötötték és már sohasem fog szaladni, de még sosem volt ilyen boldog.

#

            Aznap Kathy már nem mozdul mellőle, akkor sem, mikor az anyja hívja vacsorázni, akkor sem, mikor az apja bejön. Kathy makacs és marad.

            Valahonnan egy kis lószőrős hajkefét vesz elő. Óvatosan kiszabadítja Kicsi Nővér izzadtságtól csimbókos haját a feje alól és kifésüli. Újra és újra áthúzza a kefét a fekete tincseken és közben énekel. Kicsi Nővér is szeretne vele énekelni, de egyre nehezebb levegőt venni.

            Mikor minden csomó kibomlott, Kathy kézbe veszi a szalagokat és fonni kezd. Apró, bonyolult tincsekbe fonja Kicsi Nővér haját, mindegyikbe szalagot húz. Mikor elfogy a fekete haj, a megmaradt szalagokat Kicsi Nővér csuklójára köti.

            Még vörös a szeme, az ujjai fáradtak, de mosolyog, mert itt a barátja, és itt is marad vele örökre.

            Aznap este együtt alszanak el a nagy, tollpaplanos ágyban. Egymás kezét fogják, az arcuk csak pár centire egymástól. A mérnöknek nincs szíve szétszakítani őket.

#

            Másnap reggel már csak az egyik lány ébred fel.

#

            Kicsi Nővért a mérnök kertjének végébe temetik.

            Eljönnek ugyan a szülei a testért, de a mérnök nem hajlandó odaadni nekik. Ha életében így megkínozták, legalább halálában adjanak neki nyugtot, érvel. A tolmács nem mer vitatkozni.

            A temetőbe akarják vinni, Kathy ki is választja azt a parcellát, ahová szeretné, hogy temessék – nyugat felé néz, és a kislány reméli, hogy onnan barátnője ellát majd hazáig – de a lelkész nem engedi. Kicsi Nővér pogány volt, megszentelt földben nem nyugodhat. A mérnök nagyot sóhajt, de nem vitatkozik.

            Helyette inkább maga ácsol fájdalmasan apró koporsót – egyszerű kis dobozt, semmi cicoma, de akkor is az ő keze munkája –, amit a kert végében ás el. A temetésen nincs ott más, csak Kathy, az apja, az anyja és a dajka. Senki más. A nők arcán könnyek csorognak.

            Fejfa sincs. Pogánynak kereszt nem jár.

            Kathy anyjának jut eszébe, hogy ültessenek fát a sírhantra. Ő is veszi meg a csemetét, három nappal azután, hogy a kislányt a földbe helyezték. Egy kis cseresznyefa az, alig magasabb, mint Kathy. Az anyja azt mondja, ilyen fák vannak ott is, ahonnan Kicsi Nővér jött. Kathy hisz neki.

            A fát még aznap elültetik. Mikor már peckesen áll, Kathy beszalad a házba. Egy pár perc múlva kezében megmaradt szalagjaival tér vissza.

            Egyenként köti fel őket az ágakra.

            Az öreg cseresznyefa ágairól selyemszalagok lógnak – régiek és újak, fakók és rikítók, foszlottak és épek, a szivárvány minden színében. Ha leülsz a fa elé és elég sokáig nézed, a szélben lengedező szalagok elmesélnek egy történetet…

Kijelentem, hogy a fenti írás saját szellemi termékem. Intertextuális vonatkozásival tisztában vagyok.

Szujer Orsolya

Summer Reading Project #4: Richard Castle - Storm Front

I won’t tell you about how I came to this book; whoever knows me just a little bit knows about my Castle-obsession. So I don’t think that I need to elaborate on this.

            I have to admit, though, that I haven’t read the Derrick Storm novellas – I don’t pay for books I can’t see, touch and smell, that’s my principle; once they are out in actual paper-and-ink format, I’ll buy them –, but I got the main gist from the TV series and the portion of one of the graphic novels I’ve read so far, so I got more than less what was going on.

            So, given a former PI who now moonlights as a frontman for the CIA. He is clever, strong, resourceful, and (of course) ruggedly handsome. He has worked on many high-stake cases, cheated death several times, and now he has another shot at saving the world (kinda), when a certain party plans to trigger a financial crisis that would completely devalue the Dollar. The novel has everything it needs to work: a typical guns-and-wits hero, a bona fide bad guy, another sorta bad guy, pain in the neck bosses, some geniuses in the background, a couple of sexy ladies and many gunshots. Oh, and muscle cars. No story like this works without muscle cars. Not that I know anything about muscle cars.

            The plot itself was pretty well-written – just complicated enough to make it surprising, but not so much that the whole thing becomes confusing and hard to follow (although I won’t say that I that I got all the financial jargon). There were action packed parts, there were light, funny parts, and there were sexy parts – although nowhere near as steamy as the now proverbial page 105. Sure, it wasn’t entirely flawless: there were some awkward sentences that are still in need of some polishing, and there was some plot points that felt like a punch in the gut – although it has nothing with the quality of the book.

            Although I’ll admit – I just couldn’t make myself like Clara Strike. I mean, I am not even sure we are supposed to like her. All the time while reading I was expecting her to turn out to be a double agent or something like that, since the woman who inspired her did betray the USA and Castle’s trust in the series. But at the same time in that certain episode Castle also said that although Clara Strike started out as the fictional version of Sophia, she ended up being more like Kate. So I am asking you now: should we trust Clara Strike?

            Being a Richard Castle book, of course it has some Easter eggs, although not as many as a Nikki Heat book – reading it I found no reference to any of Castle and Beckett’s cases, but some of the Castle characters make appearances (e.g. Agent Kevin Bryan or – airplane – Capt. Roy Montgomery), alongside with two of Kate Beckett’s exes – and these two, just for fun and so Castle could work out his latent jealousy, are shown in not too nice light (Sorenson’s alter ego being a disgusting old man cheating on his wife with a teenager, for example).

            In consensus, I really enjoyed this book – Castle or not, it worked and it was an enjoyable read. Should there be any sequels, I’m sure I am gonna read them all.

Summer Reading Project Progress: 1217/10000

Summer Reading Project #3: Stephen Chbosky - The Perks of Being a Wallflower

It was my destiny to read this book. Somehow I kept coming across it: a friend of mine, my ultimate book-buddy wrote me a couple of weeks ago, and said that this book was “perfection itself” (or something like that); I visited my old dorm, where the library had just acquired it; a book-blogger I met back in April at a book launch sang odes about it on Facebook; I found my best friend reading it last week. So, yeah – I simply had to read it.

            It’s hard for me to talk about this book – have you ever read something you just opened, and it got you under its spell instantly? Got a grip on you that wouldn’t release? This book was just like that for me. For those about twenty-four hours that took me to read it, I was under this… this dome of melancholy, completely in sync with the narrator of the novel, who, even when appears semi-happy, is in fact in some kind of blues.

            Charlie is broken. We don’t get to see where the cracks exactly are, but it’s still true. He’s alone, he’s an out stander, an onlooker, somebody who puts his own wants and desires aside to please people, to be, to some extent, loved – he’s a wallflower. When he loves, he loves with his whole heart – there’s nothing to stop him, but when he’s hurt, he’s hurt badly. He wants to be accepted, understood. A kiss on the cheek, an ‘I love you’ from his sister or mother makes his day. He’s this simple – and yet, he’s much more complicated.

            See what I am getting at?

            Another thing about this book is that it doesn’t sugarcoat things – there are sex, booze, drugs and Rocky Horror Picture Show. Amongst other things. Not that it’s a problem, I am only warning the potential, more sensitive future readers.

            And thinking about it, the reason it got me so much might be that it’s addressed to me – and to you, and anybody who reads it. In fact, it’s an epistolary novel, meaning that it is composed entirely of letters, all addressed to Charlie’s ‘Dear friend’, who’s never named. We have to assume that this friend is us. Through these letters we can see not only how his life, but how his style unfolds: in the beginning, the letters are rather unfocused, leaning towards stream of consciousness, but as we read on, they become more focused, which is another nice touch to the novel.

            I don’t want to go on and on about it, so I’ll just say one more thing: read it. Really, I am not joking. Go to the closest bookstore, library, friend who has it, and read it. It’ll worth your time.

            And one more question: do you participate in life?

P.S.: Funny thing that the book’s author also wrote the screenplay for one of my favorite movies ever: RENT. You should watch that, too. Not joking.

Summer Reading Project Progress: 899/10000

Summer Reading Project #2: Michelle Moran - Cleopatra's Daughter

I bought this book just last week, on the basis of “I just finished my last exam, I have some time to kill before I meet my former classmate, and I have only one other book to read until I get home on Saturday morning” (it was Wednesday). Also, let me tell you – this little gem was not easy to find: it was quiet mischievously hidden under the escalator, on a shelf facing a narrow aisle between the said escalator and the wall. All the good historical novels on Egypt and such were hidden there. It’s a shame.

            But about the book itself – I’ve read another book from this author before, The Heretic Queen, which I loved. To be frank, I usually love any novel featuring a heroine in a historical setting.Cleopatra’s Daughter takes place mere decades before the birth of Jesus, and our heroine is Selene, daughter of Cleopatra VII and Mark Anthony. The young girl, alongside with her brothers, is brought to Rome after the suicide of her parents, where they are placed under the care of Octavia, sister of Octavianus (who later becomes Augustus Caesar). She is reluctant to accept this foreign world, mostly because she knows that although at eleven they – she and her twin brother, Alexander – are not much of a threat, but when they turn fifteen and come of age, they’ll be nothing but problem for Octavianus.

            The novel is mostly about power play (like The Heretic Queen) – how can Selene prove herself worthy enough to be taken seriously? Who will be Octavianus’ heir – his nephew, Marcellus, or his stepson, Tiberius? Who will have bigger influence over Octavianus – his sister, Octavia, or his wife, Livia? How can Octavianus keep and strengthen his power in Rome? How can the slaves be contained? And what about this rebel, who leaves pamphlets all over Rome and calls himself the Red Eagle? –, but it’s also a thorough portrait of life in ancient Rome. Over the course of four hundred pages we visit lavish feasts, we see chariot races in the Circus Maximus, we visit shops in porticos, theatres, listen to trials on the Forum, see slaves up for sale and spend summers on Capri, while getting nice descriptions of everything from the clothes the characters are wearing, through the foods, to the buildings. So, it’s really fascinating to read.

            However, the only taxing thing I found about this novel was to remember who is who – all the adult characters have been married at least twice, have kids from all the marriages, and so all the kid/teenager characters (Selene is ten in the beginning of the novel and fifteen by the end of it) are either cousins or half-siblings. It took me a good hundred pages to learn all the family relations.

            All in all, it was an amazing read – not only entertaining, but educational as well. I am sure I’ll read her next book as well.

Summer Reading Project Progress: 669/10000

Summer Reading Project #1: Agatha Christie - The Pale Horse

            There’s a story behind this book – it was the very first Christie book I’ve ever read, when I was about eleven or twelve. I came across it by accident, when my mum and I were sorting through a bunch of books we got from somebody, selecting the ones we wanted to keep. I chose to read this because of one simple, childish reason: I was going through my Charmed-phase back then, which, in Hungarian, is titled Bűbájos boszorkák – “bűbájos” can either mean “charming” or “one wielding magical powers”, while “boszorkák” means witches – and this book was titled Bűbájos gyilkosok in Hungarian – which approximately means “Charming Murderers”. Same word, it got my attention. I read it.

            I couldn’t really appreciate it back then, and almost completely forgot about it after reading.

            But then a few weeks ago I was coming up from the subway, and there was a girl standing in front of me on the escalator, with this very book in her hand – it was even the same version.

            It was a sign.

            Then, some time later my friend Flóra and I visited this very low-profile second-hand bookshop, and there, while browsing through the books, I found this little gem: same book, same cover, same version – printed in 1984. Of course I bought it.

            But the exams were breathing down my neck, so I didn’t have much to read it, until this Wednesday, when I finally, finally took my last exam. After that, I needed less than thirty-six hours to finish the book.

            Okay, story-time done, let’s talk about the novel itself a bit.

            As far as I know, it’s one of Christie’s lesser known works – it’s neither a Miss Marple nor a Poirot – although there’s a character, who’s technically Christie’s alter ego, who knows him. Our narrator is a certain Mark Easterbrook, an author who writes books on art history. He, on several accidental occasions, hears about a former inn of sorts, allegedly owned by ‘witches’, called The Pale Horse – and, at the same time, he, through a friend, hears the story of a murdered priest, who, at the time of his death, had a list of names on him, dictated to him by a dying woman – the only problem is that three people from the list are already dead.

            Things happen, acquaintances are made, and Mark slowly links the deaths to the witches of The Pale Horse. He suspects, although even he can’t really believe it, that the deaths of the people from the list – although all of them appear to be completely natural – are, in fact, caused by black magic.

            And so the investigation begins.

            I won’t say that it was completely satisfactory. The idea is awesome, the start is awesome, the scene with Mark and Christie’s alter ego is awesome, but after about a hundred pages, the story somewhat… dulls down. Of course, the ending, the revelation of the real killer is stunning and surprising, but the middle part of the novel somewhat feels­ rushed.

            Although, what I really liked in this book is Ginger. She’s a lovely, lively young woman, partner in crime/investigation of Mark. When he has doubts, when he doesn’t know what he should do – if he should do anything –, Ginger is right there beside him, pushing him forward, coming up with crazy and dangerous ideas. So, yeah – I really liked her.

            So, all in all, it was a delighting book. Not Christie’s best, I assume, but still entertaining.

Summer reading project progress: 254/10000

Marbles

            She is here to bring. With the light, glowing marble in Her hand and the soft, serene smile on Her face, She waits.

He is here to take. With the dark, lifeless marble in His hand and the indifferent, emotionless look on His face, He waits.

The mother on the bed is moaning in pain; she is getting weak. The labor is stretching far too long and the midwife is worried – worried for the child, worried for the mother. She is afraid that they won’t make it. The two strangers standing by the wall, invisible to the midwife and the mother, are not afraid; they know exactly what is going to happen.

He twirls the dark marble in His hand lazily. It won’t be long now - a few minutes, quarter of an hour at most – and His marble won’t be empty anymore and there will be one less soul in the world. He doesn’t feel excited about it. In fact, He looks quiet indifferent.

She holds the glowing marble carefully between the palms of Her hands. It won’t be long now – soon Her marble will be empty and there will be one more soul in the world. She feels a million different things: excitement, contentment, happiness… and sadness.

She hates when it happens this way – when She is there to bring a new life, just to meet Him on the scene, taking one other immediately. If things always went the way they should, She and He would never meet. She would bring a soul, and He would take it decades later. But things never go the way they should.

She steals a glance at him – it’s an accusing glance, full of well-veiled hatred. He sees it, but doesn’t react. She shouldn’t hate, not Him, not anything or anybody, but She can’t help it: She hates His darkness, His constant indifference, the way He has no emotions, the way He is… the task He has been doomed with.

The mother groans again and the midwife flutters around her, her forehead just as wrenched in sweat as the mother’s. “You are almost there,” she whispers to the mother, trying to calm her, to soothe her, but the mother barely registers her voice.

He smirks. It’s almost over.

He peeks at His unwanted companion from under His lashes, His longing unseen by Her, unseen by everybody. He shouldn’t desire what She has, but somehow, He still does.

He didn’t ask for it, he didn’t ask for being Her polar opposite. He didn’t ask for being feared and resented while She is waited and loved. But this is what He has got and He won’t complain. After all, it is just a job.

He twirls the marble between His fingers.

He knows His place.

But He can’t help desiring Her.

The mother screams, and slowly, a head appears between her legs. The midwife doesn’t stop moving, once holding the mother’s hand, then, in the next moment, standing at the foot of the bed, easing the child’s way into the word.

She steps forwards, glowing marble on Her outstretched hand; Her time has come. She is almost done here. But…

She peeks behind her shoulder, looking at Him, still standing by the wall stoically, one hand in His pocket, the other clutching His marble, waiting for His time to come.

It’s no more than a minute now.

She doesn’t take Her gaze away from Him. She won’t address Him, not now, not ever, but She still pleads with Him, silently, without words. It doesn’t have to be this way… He looks away defiantly.

The mother gives one last groan as the child slips from her body. She falls back to the pillows, spent and weak, her eyelids dropping. Crimson blood seeps from between her legs, more than there should be.

The midwife is preoccupied by the child – she is small and limp and hasn’t cried out yet. The midwife’s soul freezes for a moment. So the last hours were in vain, and the child doesn’t live long enough to be placed into her mother’s arms.

But then She steps in, as graceful as ever, unseen by mortal eyes, and stands by the midwife. She touches the child’s face with one single finger, feeling the soft skin of the chubby cheeks. Then, taking a deep breath, She holds up the marble in one hand, lifts Her other hand and cracks the thin surface of the marble with her fingernail.

The marble sighs as the soul trapped inside breaks free. For a moment, the whole dim room bathes in light – it’s a shame the mother and the midwife can’t see it – and then it is quickly over as the new soul finds its way into the child’s fragile body.

In the next moment the infant gives a healthy cry.

The midwife lets out a shaky laugh – it’s not over, after all; the child is alive -, and takes her aside to clean her and wrap her in blankets. On the bed, the mother is getting weaker and weaker, but she still smiles proudly. She has done it; she brought her little one into the world. She is still bleeding, overlooked by the midwife, and her flustered cheeks slowly lose color. Her eyelids are dropping and her vision is becoming fuzzy.

She steps back to the wall again – Her work is over. The child lives, She has given her a soul. Now, it’s His turn to do what He has to.

He steps up to the mother, who is barely breathing now, and positions His hand holding the marble above her. Now, it takes only one quick, little movement. A flick of His wrist and it is over. A turn of the marble and the mother is dead.

Yet, He waits.

He doesn’t know what, but something stops Him, keeps Him away from doing what He has to.

He takes a look behind His shoulder, looking at Her. He relishes at the sight of Her – She is beautiful and pure, even He can see it. And even though She could have left by now, She is still there, waiting, staying to see the mother perish. Staying to see what He does.

If he does anything.

He sighs, His breath a sulfuric puff in the air.

After all, what one more soul in the world does? Nothing. This mother, if she lives, won’t change the world. She won’t lead armies to battle, she won’t conquer countries, she won’t change lives. She will just raise her little daughter in this tiny village. Maybe she won’t even leave this place in her life.

Whether she lives or dies, it hardly changes anything.

He makes up His mind and takes a step backwards, sliding His marble into the pocket of His robe. He has done nothing, yet His work is over for the day.

The mother takes a deep breath. She stops bleeding, and her heart starts to beat faster and stronger. The color returns to her cheeks. The next moment the midwife hands her the infant, bundled up in warm blankets and by then the mother is strong enough to hold her daughter.

Death had mercy on her today.

Meanwhile She and He exchange a glance, standing by the wall, unseen by mortal eyes. They don’t say a word – they never do -, but they still understand each other.

She is Life. She is joyous and She can’t help but detest Him. He is Her natural opposite and She hates Him for that. But today, everything put aside, She is grateful for what He did.

He is Death. He is mournful and He can’t help but desire Her. She is His natural opposite and He loves Her for that. And today, regardless of Her hatred towards Him, He put His duty aside for Her.

And because of them, mother and child are alive.

The Second, Always The Second

            The woman is drumming nervously on the table. She arrived on time, even earlier. But this other… she is always late. Always, as if this lateness gifted her with some kind of virtue, but in reality, her behavior is simply rude and immature.

            But what could she expect from her?

            Truth to be told, even she doesn’t know why she agreed on meeting her. Not this time , or in the past, ten, twenty, fifty, hundred, thousand years ago – each occasion ended the same way anyway. And she knows that this one will end the same as well. Maybe she agrees on these meetings because the other woman, whether they want it or not, still has power over her. Just like her husband does.

            …We are the same, since both of us were created from the earth…

            She looks sideways, stealing a glance at herself in the café’s darkened windows. She looks perfect according to her own expectations – at least as perfect as she can be. Solid, cream-colored costume, which might be a little boring, and a bit tight in the waist as well, but it is good enough for her. Her once ebony hair is now striped with grey, but it is in a perfect bun. She has no wrinkles, but her breasts are sagging, and her waist is considerably bigger than it used to be. She has no unnecessary finery on – only a simple golden band on her left ring finger.

            Then the door of the café opens, and the woman steps in.

            She is still young, still beautiful – even if in reality she is older than her. Her hair is like a dark halo around her chiseled features, on which time has left no mark. Even her clothing is singing about youth – patent leather stiletto boots, dark, skin-tight jeans, clinging, blood-red shirt with low neckline. She isn’t even trying to conceal her curves.

            Still standing at the door she looks around, then when she sees her companion, walks up to her. There is something strange in her movements, something otherworldly. Like a panther, just about to attack its prey.

            As she reaches her partner, she greets her without any unnecessary courtesy or honor, as she sits down opposite her.

            “Eve.” Slave.

            “Lilith.” Slut.

            They fall silent, like every time. They have never known how to approach each other. Lastly, Lilith beckons the waiter, and breaks the silence.

            “How is he?” She asks. She doesn’t have to say who he is. They both know. There is only one person they both are linked to.

            “He is well.” Comes the answer with cold detachment. Eve doesn’t know how to handle the other. “But he still has to get over what you have done to him.”

            Lilith snorts.

            “He had plenty of time to do so. Eons.”

            “No-one forgets their very first love.” The first. The first love. The first woman. Lilith was the first. Not she. She never was.

            “He claims he loved me? How cute.” Irony is dripping from Lilith’s voice like some slowly-killing poison. “If he really loved me, then he tried to show it in a rather interesting way.”

            “He is the way he is – you can’t judge him. Still, he treated you well, admit it.”

            “He wanted me to bend over his will. To control me.” Lilith almost spats the words.

            Eve is about to answer, but the waiter arrives, with a cup of ebony-colored coffee on his tray. He looks at Lilith with undisguised lust and admiration as he places the cup on the table.

            Nobody ever looks at her like that, and nobody has ever done so. Only at Lilith.

            Eve looks after the waiter longingly.

            “You always need somebody to control you, to stop you before you do something stupid.” The apple, oh, the apple! Why wasn’t he there then?

            “Oh, you only think so.” Lilith takes a sip from her coffee. “And… this whole subservience-business didn’t turn out to be so good for you, did it?” Eve creases the hem of her skirt nervously, saying nothing. But she doesn’t need to. Lilith goes on. “Don’t worry, I would have done the same, were I in your place. I don’t judge you.” Another sip. “But you do judge me, don’t you?”

            “You left him.”

            “I had to. And you know, I would have gone back, if he had treated me like an equal. But he didn’t. He managed to get me cursed instead. Oh, but then he got you, the perfect wife, isn’t it wonderful? Mother of hundreds, who willingly fulfils each and every of his wishes, and who would never raise her voice against her dear husband. You know, sometimes I wonder if you really ate that apple.

            “I did. And I got my punishment for it. I was banished.” There is a little pride in Eve’s voice, but even she doesn’t know what she is proud of.

            “And I left on my own will. Yet, both of us were punished. Both of us are being accused, even today. You see, we’re not that different after all, you and I.

            “I am not like you!” Eve snaps.

            “No, you are not.” Another sip. “You are weaker than me. Way too weak to stand up for yourself. Too weak to make a change, to have independent thoughts.”

            “But at least I am happy!” Eve doesn’t remember standing up, yet, she is standing upright. She sits back, ashamed. If her husband saw her now…

            “Oh, really?” Lilith doesn’t loose her calmness. She is still impassible, yet scorching, just like when she arrived. “Then please tell me, where this great happiness roots? Don’t worry, I have time – no-one waits for me at home. Come on, tell me!”

            Eve doesn’t answer. She could lie to Lilith, tell her that she is happy, she has everything she has ever dreamed of… but she could not lie to herself. She isn’t happy, maybe she has never been. She has always been nothing, only the second, only the surrogate one. And whatever she did, she always remained that, while her husband was still longing after his first wife, the one who had ungratefully left him.

            “I thought so.” Lilith drinks the last of her coffee. “We are the two extremities, you know? Two examples for women, if you will, but neither of us should be followed. Because neither of us is happy, nor could we ever be, because of who we are and how we decided. We are the two poles, and extremities are never good.

            She stands up, puts her chair back into its place, then looks down on Eve.

            “Tell…” She stops for a moment. “Tell him that I miss him. And that I am sorry. Still sorry.”

            Then she turns around, and leaves the café without saying another word. Eve watches her go, and knows this wasn’t the last time they had seen each other. Until the world turns, they will meet again, to remind each other of their faults and mistakes.

            Eve glances at her watch – it is almost half past five, and she hasn’t even started cooking dinner yet, and Adam will surely be hungry.

            She stands up slowly, puts her chair back into its place, grabs her purse and puts some money on the table, then leaves the café for home.

            She might not be happy, her life, her relationship might not be perfect, but she is trying.

            Even if deep down she knows it is hopeless.